Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás legendája | A Futball Hőskora

A Futball Hőskora blog 6. részét olvashatjátok oldalunkon, melyben a máig egyetlen aranylabdás legenda Albert Flórián életét és pályafutását mutatjuk be.

Az Aranycsapat utáni generációnak nem volt könnyű dolga. Állandó nagy teher nyomta a vállukat, hiszen mindenki a nagy elődökhöz hasonlította őket. Bár a világbajnokságokon az akkori mércével nem sikerült nagy eredményeket elérni, mégis olyan játékosok alkották a csapatot, akikre a mai napig szívesen gondolunk mi, futballrajongók. A teljesség igénye nélkül: Tichy Lajos, Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és cikkünk főszereplője, Albert Flórián, a Császár.

Albert 1941-ben, egy kis faluban, Hercegszántón született, mely a szerb határ közelében található, Bács-Kiskun megyében. Édesapja kovácsként kereste a kenyerét. A fiatal Flórián gyerekkorát két dolog határozta meg: a két testvérével lejátszott futballmeccsek és édesanyja tragikusan korai eltávozása. A család a későbbiekben Budapestre költözött, és az akkor tizenegyéves fiú úgy döntött, hogy kipróbálja magát a Fradi által tartott toborzáson. Már akkor is annyira kitűnt a tömegből, hogy lenyűgözte az edzőket képességével és egyből meghívót kapott a Ferencváros utánpótlás csapatába. Mondhatjuk, hogy remek befektetés volt ez a Fradi részéről, hiszen a Császár olyat tett, ami a mai generációnak lassan már felfoghatatlan: egész karrierjét egy klubban töltötte.

Hat év ifiskedés után felkerült a nagyokhoz és 1958-ban bemutatkozhatott a Diósgyőr ellen szeretett csapata színeit viselve. Ha már ott volt, egy duplázással segítette a bajnoki menetelést. Ebben az időszakban végképp eldőlt, hogy a játékos sikerre van ítélve, hiszen egy korosztályos válogatott meccs után a Sebes Gusztáv utódjaként szövetségi kapitányként dolgozó Baróti Lajos is felfigyelt rá, így Albert 1959 nyarán Svédország ellen be is mutatkozhatott, akik akkoriban nagyon erősnek számítottak, hiszen az egy évvel előtti VB-n bronzérmesek lettek. De Albertet ez nem zavarta, és két gólpasszal járult hozzá a 3:2-es magyar győzelemhez. 1960-ban bronzérmes lett az Olaszországban rendezett Olimpián, 1962-ben pedig a csapat húzóembere volt a chilei világbajnokságon. Ahogy azt már tegnap megírtuk, hiába jutott túl a csoporton a magyar csapat Anglia, Argentína és Bulgária előtt, a negyeddöntőben a későbbi döntős csehszlovákok sajnos legyőztek minket. Albert Flóriánnak ez a négy meccs is elég volt rá, hogy öt másik úriemberrel egyetemben társgólkirálya legyen a tornának.

Az 1964-es, spanyol Európa Bajnokság már sokkal jobban sikerült. Ez volt az EB-k történetének második rendezése, ahol az egyenes kieséses-rendszerű selejtezők után négy csapat mérte össze erejét: Dánia, Magyarország, Spanyolország, Szovjetunió. A mieink az utolsó selejtezőkörben 5:2-es összesítéssel ütötték ki Franciaországot. De volt egy nagy meglepetés is a sorozatban: Luxemburg először 3:2-es összesítésben kiütötte Hollandiát, majd Dániával 2:2-t és 3:3-at játszott, tehát az akkori szabályok értelmében következett egy harmadik mérkőzés, melyet Dánia csak kínkeservesen, 1:0-ra tudott megnyerni. Minden bizonnyal ez az éra volt a luxemburgi futball aranykora. Az elődöntőben a spanyolokat kaptuk meg a Santiago Bernabéuban. Pereda hamar megszerezte a vezetést, de Bene a mérkőzés vége előtt egyenlíteni tudott, viszont a hosszabbításban sajnos a spanyolok rúgtak még egyet, így ők mehettek a döntőbe. Mivel a szovjetek legyőzték Dániát, ezért a skandináv ország várt ránk a bronzmérkőzésen. 90 perc után 1:1 volt az állás, a mienket Bene rúgta. A 30 perc ráadásban Novák két góljával beállítottuk a 3:1-es végeredményt, így mi lettünk Európa bronzcsapata. Bár Albert a tornán nem lőtt gólt, több újság is kiemelte, hogy mennyire hasznos játékkal segítette hazáját.

A válogatottban a következő nagy esemény a ’66-os világbajnokság volt Angliában, de előtte évben, 1965-ben, karrierje egyik legsikeresebb évét tudhatta magáénak a Fradival. A Vásárvárosok kupájában olyan csapatokat ütöttek ki a döntőbe menetelve, mint a Róma (idegenben 1:2, otthon 1:0) és a Manchester United. Az angolokkal igazán legendás párbajt vívott a Ferencváros, hiszen Manchesterben 3:2-re kaptak ki, majd Budapesten 1:0-re nyertek. Az idegenbe lőtt gólok szabályát még ekkor sem alkalmazták, így egy harmadik mérkőzést is kellett játszani. Ez sorsolás után Budapesten lett megrendezve, ahol 2:1-re nyert az FTC. A fináléban a Juventus várta őket a torinói Stadio Comunaleban, negyvenezer néző előtt. Albert mellett olyan csapattársak rúgták a bőrt, mint Fenyvesi Máté, Géczi István és Varga Zoltán. A győztes gólt a hetvennegyedik percben fejelte be védhetetlenül Fenyvesi egy gyönyörű beadás után. Mivel a Juve erre már nem tudott válaszolni, a Fradi emelhette a magasba a serleget.

A ’66-os angliai világbajnokságon elképesztően nehéz csoportba kerültünk, ugyanabba, mint az Eusébió vezette Portugália és a Garrincha, Pelé fémjelezte Brazília. Bár a nyitómeccsen 3:1-re kikaptunk a luzitánoktól, utána 3:1-re vertük Liverpoolban a brazilokat, Bene, Farkas és Mészöly góljaival. Albert nem került fel a góllövők listájára, de mindenki a szaksajtóban arról beszélt, hogy mennyire hasznos tagja a csapatnak. Természetesen az Old Traffordon lejátszott bolgárok elleni meccs nem okozott problémát, és 3:1-re nyertünk. Sajnos, mint négy évvel előtte, a negyeddöntő ismét túl nagy falatnak bizonyult, és ismét egy keleti ország ütött ki bennünket, ezúttal a Szovjetunió. Az elképesztő csoportkör ellenére csalódásnak titulálták az emberek a VB szereplést.

Albert próbálta klubcsapatában örömét lelni, és sikerült is neki, hiszen 1967-ben bajnokságot nyert a Fradi, a Császár megkapta az év magyar játékosa díjat és ami egészen elképesztő, hogy az Aranylabdára is őt választották meg. 68 pontot kapott, 28-al többet, mint Bobby Charlton. Reméljük, hogy egyszer majd elmondhatjuk, hogy nem ő az egyetlen magyar Aranylabdás, de addig is nagyon büszkék vagyunk rá.

1968-ban a Fradi ismét bejutott a Vásárvárosok Kupájának fináléjába, de ott sajnos a Leeds United 1:0-ra megverte őket. Karrierjének legnehezebb pillanata az 1970-es világbajnokság egyik selejtezőjén történt meg. Nagyon nehéz csoportba kerültünk, az ellenfelek Csehszlovákia, Dánia és az írek voltak. Ekkoriban csak egy csapat jutott tovább, nem voltak pótselejtezők. Nagyon jól kezdtük a kiírást, 2:0-ra vertük a csehszlovákokat, ebből a másodikat Albert rúgta, majd 1:2-re az íreket Dublinban. Koppenhágában viszont csőstül jött a baj. Egyrészt kikaptunk 3:2-re, ami a későbbiekben azt jelentette, hogy pontegyenlőség alakult ki Csehszlovákiával, így egy külön mérkőzésen kellett eldönteni a továbbjutás kérdését. Másrészt Albert megsérült, miután a dán kapussal összeütközött. Olyan komoly lábsérülésről volt szó, hogy majdnem egy évig nem tudott pályára lépni és igazi csúcsformáját soha sem tudta visszanyerni. Az Albert nélküli válogatott csúfos, 4:1-es vereséget szenvedett a rájátszáson a csehszlovákoktól, így Magyarország lemaradt a Világbajnokságról.

A Császár utolsó nagy tornája az 1972-es Eb volt, ahol a számunkra sikeres, egyeneses-kiesés rendszerű selejtező után Belgium, az NSZK, hazánk és a Szovjetunió mérte össze tudását. Sajnos a szovjetektől és Belgiumtól is kikaptunk, így csak a negyedik helyet sikerült elérni, de mai szemmel nézve ez is szép eredmény. Flórián az utolsó mérkőzését a Zalaegerszeg ellen játszotta, és gólt is szerzett, karrierje utolsóját. A végső sípszó után mindenki őt ünnepelte, az ellenfél, a csapattársak, a család és a szurkolók is. Ő igazi sportember módjára meghajolt a nézők előtt, majd hagyta, hogy a csapattársak a vállukra emelve vigyék be az öltözőbe.

Visszavonulása után edzősködött kicsit Líbiában, de kevés sikerrel. Hazatérése után a Fradinál dolgozott különböző poziciókban, és 2007-ben az Üllői úti Stadion is róla lett elnevezve. 2011-ben hunyt el Budapesten, így azt már nem élte meg, hogy szeretett csapata már a sokkal kevésbé kellemesen hangzó Groupama Arénában játsszon. Halála napján a Ferencváros a Pakssal játszott, a Fradi fekete felszerelésben focizott, a szurkolók pedig egy „Isten veled, Császár” felirattal búcsuztak a zseniális játékostól.

Albert Flórián 351 mérkőzésen 256 gólt lőtt a Fradi színeiben, míg a címeres mezben 75 meccsen 31-et. És hogy milyen ember volt? Azt Szepesi György fogalmazta meg a legjobban:

"Rendkívül szerény volt, rokonszenves a csapattársak számára is. Tisztelettudó, jó magatartású, jó modorú, intelligens fiatalember volt a magánéletben éppúgy, mint a pályán. Nem rúgott meg ellenfelet. Amellett hihetetlen, bámulatos cselezőkészsége volt, ami kivételes adottság, olyan, amit nem lehet megmagyarázni. Baróti így könnyen és gyorsan megtalálhatta a nagy hármast, Göröcs, Albert, Tichy személyében. A külföld is fölfigyelt erre a csodálatos mozgástechnikára és gólérzékenységre. 67-ben megérdemelten ítélték neki oda az Aranylabdát."

Előző részek

További részletekért, érdekességekért nézzetek fel oldalukra.