Nyilasi Tibor és az ezüstcipő legendája | A Futball Hőskora

Vendégszerzőnk A Futball Hőskora blog új részében a Ferencváros ezüstcipős játékosáról olvashattok, Nyilasi Tiborról.

További bejegyzésekért, érdekességekért nézzetek fel oldalukra.

„A kedvenc hadvezérem Napóleon, mert ő volt a legnagyobb, és Wellington, mert ő a legnagyobbat is le tudta győzni.”

Nyilasi Tibor 1955 januárjában született Várpalotán és nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön: imádja a futballt. Konkrétan hároméves korában már olyan fotót készítettek róla a szülei, amelyen egy labdát tart a kezében. A család Veszprém megyéből a fővárosba költözött, az ifjú Nyíl Budán, a Vízivárosban nőtt fel.

Talán már meg sem kell említenünk, hogy ő is a grundon rúgta a labdát a cipője kiszakadásáig, mint sok más legendánk. (a lábbelis rész nem mindannyiukra igaz, hiszen sok zseninknek nem volt pénze rá) A fiatal srác annyira tehetségesen bánt a bőrrel, hogy édesapja tízéves korában elvitte a margitszigeti Úttörő Stadionba, ahol öt évet húzott le ifistaként. Nem igazán volt szüksége sok időre a fű megszokásához, hiszen 68 meccsen 124 gólt vágott be az ellenfél gyerekek hálójába. Bátran kijelenthető, gyorsan alkalmazkodott.

Édesapja támogatását külön kiemelte egy pár évvel ezelőtt készült interjúban, a következőképpen: „Ötéves korom óta futballista szerettem volna lenni, és édesapám segítségével az is lettem.” Talán akkor vált igazán egyértelművé, hogy Nyíl álmait valóra válthatja, mikor 15 évesen a Ferencvároshoz került. Hatalmas öröm volt számára a klubcsere, hiszen ettől kezdve kedvenc csapatában fejlődhetett. Az átigazolásban egy edzőlegenda is szerepet játszott, nevezetesen Sebes Gusztáv. Nyilasiék ekkor már Kelenföldön laktak, nem messze leghíresebb szövetségi kapitányunktól. Egy találkozás alkalmával néhány perc beszélgetés után megtörtént a vallomás a fiútól: hatalmas Fradi drukker. Ezek után úgy döntött Guszti bácsi, hogy kilátogat az ifjú tehetség egyik meccsére, majd mikor látta, hogy a szenvedély mellett a képességei is elegendőek a zöld sasokhoz, kapcsolatait felhasználva besegített az átigazolásba.

1970-ben tehát feloszlott a Beatles, megalakult az ABBA és a Queen, Nyíl pedig a Fradihoz került. Hatalmas élménynek tartotta, hogy a példaképei közelében lehetett. A saját szavaival a következőképpen emlékezett vissza: „Ittuk Albert Flórián, Rákosi Gyula szavait, ha kellett, még a cipőjüket is kipucoltuk.”

Új csapatánál is nagyon gyorsan megmutatta, hogy nem egy ijedős fajta. Tehetségének köszönhetően ötvenötös születési éve ellenére az ötvenhármasoknál játszhatott. Ekkor találkozott olyan játékosokkal, mint Ebedli Zoltán, vagy Vad István, akikkel együtt később a Fradi új generációját alkották. 18 évesen a tűzkeresztségen is átesett, egy Komló elleni NB1-es mérkőzésen csereként léphetett pályára. Bár ekkor gólt még nem szerzett, az FTC 1:0-ra nyert, így a remek élményt az ugyancsak a pályán lévő Ebedlivel élhette át. A zöld-fehérek végül ezüstérmet szereztek a 72/73-as szezonban, mely után Csanádi Ferenc leköszönt a kispadról és helyét a csapatnál játékosként már legendává váló Dalnoki Jenő vette át. Az új edző érkezésekor a klubnak éppen egy fiatalításon kellett átesnie, ugyanis a nagy játékosok közül sokan már pályafutásuk vége felé közeledtek, többek között Albert Flórián is, akit komoly sérülések hátráltattak. Így kezdett el kialakulni az úgynevezett csikócsapat, melynek az 1974/75-ös szezon hozta az igazi áttörést. Bár a bajnokságban csak harmadikak lettek, (Nyíl 24-szer lépett pályára, olyan játékosok mellett, mint Mucha József vagy Bálint László) az Európai porondon elképesztő teljesítményt produkáltak: nevezetesen bejutottak a KEK (Kupagyőztesek Európa Kupája) döntőjébe.

Először a walesi Cardiff City-n 6:1-es összesítéssel gázolt át a csapat, de hamar kiderült, hogy vissza kell térniük a szigetre, hiszen a második fordulóban nem kisebb falat várt rájuk, mint a Liverpool. Sok külföldi szakértőt meglepve hatalmas párharcot hozott a sorsolás, az első mérkőzésen a hírhedt Anfield Roadon Géczi István pazar bravúrjainak köszönhetően a britek közül egyedül Kevin Keegan tudott betalálni a 37-ik percben.

Aztán jött a mesebeli fordulat: mikor a második félidő hosszabbításában az angol csapat és drukkerei a fejekben már a visszavágó stratégiáját tervezték, Máté János betalált Ray Clemence kapujába és megszerezte az aranyat érő idegenbeli gólt.

A visszavágón az Üllői úton 30.00 szurkoló előtt egy férfias küzdelemben 0:0 lett a végeredmény, amely azt eredményezte, hogy az angolok nem csak haza, hanem a kupasorozatból is repültek, hiszen fiaink az idegenben lőtt gól szabályának köszönhetően továbbjutottak. Ez a hatalmas diadal akkora löketet adott a főleg fiatalokból álló csapatnak, hogy a Malmö-t 4:2-es összesítéssel búcsúztatták a legjobb nyolcból, majd 180 perc parázs küzdelem után az előző körben a Vicente Del Bosquet és Paul Breitnert is a soraiban tudó Real Madridot kiejtő Crvena Zvezdát is legyűrte az FTC, a két mérkőzés utáni 4:3-al. A csapat hősiességét mutatja, hogy az első, Budapesten megnyert 2:1-es mérkőzés után a belgrádi pokolba utaztak, ahol 110 ezer örjöngő jugoszláv előtt küzdöttek a továbbjutásért. Ilyen körülmények között egészen hihetetlen, de a diadalmat bebiztosító egyenlítő gólt emberhátrányba szerezte Megyesi!

Jöhetett tehát a finálé, ahol a Szovjetunió akkori kirakatcsapata, a Gyinamo Kijev várt a magyar fiúkra. Nyilasi a döntőig négy mérkőzésen lépett pályára és két gólt szerzett. Sajnos a Lobanovszkij vezette, Oleh Blohint is felvonultató alakulat erősebbnek bizonyult, és 3:0-ra legyőzte a zöld-fehéreket, akik ezüstéremmel távozhattak Bázelből.

Nyíl ekkor még jócskán messze volt karrierje csúcsától. A következő évben megszerezte csapatával első bajnoki címét, tizenkét góllal segítve klubját. A házi góllövőlistán egyedül Szabó Ferenc előzte meg, 15 találattal. Ezen évek alatt igazi közönségkedvenccé vált az Üllői úton, Sebes Gusztáv szerint a játéktudása, futball-érettsége, kombinatív készsége, cselei és góljai miatt az Aranycsapat kezdő tizenegyében is helye lett volna. A Fradinál 1983-ig játszott, 243 mérkőzésen 131 gólt szerzett, összesen ötször lett ezüstérmes és kétszer bronzérmes, valamint az aranyat is sikerült még egyszer elhódítania, 1981-ben. Véleményünk alapján ez volt a legpompásabb éve Nyílnak, hiszen nem csak a csapattal ért csúcsra, hanem egyénileg is: 30 góljával toronymagasan nyerte meg a góllövőlistát. Viszonyításképpen, a harmadik helyezett Kerekes György 19 találattal büszkélkedhetett. A három x-nyi találat Európában is rengetegnek számított, így Nyilasi a végső pillanatig küzdelemben volt az Aranycipő elhódításáért. A szezon utolsó Fradi meccsén, a Vasas ellen kettőt vágott, ami azt jelentette, hogy Karl-Heinz Rumenigge már nem előzhette meg, így a szpíker is bejelentette: „Nyilasi aranycipős, Európa idei mesterlövésze!” Sajnos a bolgár Szlavkovról mindenki megfeledkezett, aki a hazája ligájának utolsó fordulójában meglepően sok gólt rúgott, aminek eredményképpen ő vihette haza az aranycipőt. De a cikk mellé kitett kép alapján az ezüst is szépen fénylett, és hatalmas eredménynek tartjuk.

Ha ez még mindig nem elég egy év történésébe zsúfolva, 1981-ben az Európa válogatottba is meghívták, akik a 80. évfordulójukat ünneplő csehszlovákok ellen léptek pályára Prágában. Nyíl a későbbi portugál szövetségi kapitány, Humberto Coelho, a KEK döntőből már ismerős Oleh Blohin és a Császárvárosban később csapattársává váló Herbert Prohaska mellett lépett pályára, de az összeszokatlan spílereknek nem sok örömben volt része, hiszen 4:0-ra kikaptak. Mielőtt arról kezdünk el beszélni, hogyan váltotta le Nyilasi a zöld-fehér színeket lila-fehérre, fontosnak tartjuk a válogatott karrierjéről szóló beszámólót. Már húsz évesen magára ölthette a címeres mezt, ráadásul elég egzotikus körülmények között: Irán fővárosában, Teheránban. Majd rögtön a második mérkőzésén, az osztrákok ellen megszerezte első gólját is. 70 mérkőzésen 32 gólig jutott, Luxemburgot egy 8:1 alkalmával önmaga öttel kínálta meg. De a legjelentősebb alkalmak, melyek alatt Nyíl képviselte hazánkat a ’78-as és ’82-es Világbajnokságok voltak. Kezdjük az előbbivel: a három csapatból álló selejtezőcsoportban a görögöket és a szovjeteket megelőzve elsőként végeztünk, de a szabályok értelmében ez is csak egy interkontinentális rájátszásra volt elég, amely ismét egy egzotikus utat jelentett. A repjegy La Pazba, Bolívia fővárosába szólt. Szerencsére, mire az utazásra került a sor már nem sok megválaszolatlan kérdés volt, hiszen Budapesten 6:0-ra nyertünk, ekkor Nyíl egyszer talált be. Nyilasi a visszavágón nem lépett pályára, de fiaink 3,640 méteres magaslaton is jól muzsikáltak, és 2:3-ra győzték le a latin-amerikaiakat.

Ekkor következett az argentín vb, amely sajnos nem sikerült túl szerencsésen. Minden erőltetett kifogás nélkül állítható, hogy a csoportunk bivalyerős volt, hiszen az olaszok, a franciák és a házigazda argentinok is velünk lettek összesorsolva, ráadásul a házigazdákat a bírók is nagyon segítették. Ennek ellenére, vagy éppen ezért is nagyon rossz élmény volt a nyitómeccs, melyet a dél-amerikaiak ellen Buenos Airesben, 71615 örjöngő patrióta előtt vívtunk meg. Hiába szerzett vezetést Csapó révén hazánk a kilencedik percben, az ellenfél a 83-ikban megfordította az állást, mely után az érdekes bírói döntéseknek, a pokoli hangulatnak és a frusztrációnak köszönhetően elszakadt a cérnánk, és Törőcsiknek, valamint Nyílnak is el kellett hagynia a pályát. 1985-ben még úgy emlékezett vissza, hogy Garrido játékvezető vétette ellene a legnagyobbat pályafutása során, de pár évvel ezelőtt már nyugodtabban felelt a kérdésre: „Ma már úgy gondolom, hogy saját magam: ostobaságot csináltam, nem kellett volna szándékosan megrúgnom Tarantinit negyvenöt másodperccel a vége előtt.” A büntetés végett az olaszok elleni meccset kihagyta, majd a franciák elleni záró 3:1-en sajnos ő sem tudott rajtunk segíteni. A rákövetkező világbajnokságon, 82-ben Spanyolhonban is képviselte a nemzeti tizeneggyel hazánkat, ahol megint az argentinok és a rossz játékvezetés okozta a végünket. Volt egy kis gálázás is: a nyitómeccsen 10:1-re megvertük Salvadort, Nyilasi kétszer keserítette meg az ellenfél hálóőrének napját. Az argentinok ellen simán, 4:1-re kikaptunk, akik ekkortájt egy 22 éves csillag vezényletével megállíthatatlanok voltak. A szóbanforgó játékos egy bizonyos Diego Armando Maradona. Az utolsó mérkőzésen egy belgák ellen ki-ki meccs játszódott le, és sajnos a bíró az ellenfél javára döntött: Pfaff, a későbbi Bayern kapus teljes lendületből elgázolta Fazekas Lászlót, de a pályán maradhatott, így jutott ereje az egyenlítésre a belgáknak, amely végül kiesésünket jelentette.

Nyíl végül 1985-ben, a walesi Cardiffban viselte utoljára a címeres mezt, egy 3:0-ás győzelem alkalmával.

Bár a világesemények nem sikerültek a legjobban, mesés játékával felhívta magára a nyugati klubbok figyelmét is. Ekkoriban még kontrolláltan, de már engedélyezve volt az MLSZ által a külföldre szerződés. Az ekkor 28 éves középpályás végül a közeli, Bécsben székelő Austria Wien mellett tette le voksát, akiknek a színe egyébként a lila-fehér, de ez talán a legnagyobb fradistáknak is megbocsátható véletlen egybeesés. A magyar csillag olyan játékosok mellé érkezett, mint a már említett Herbert Prohaska, vagy a hazájában legendává váló Toni Polster. Nemzeti viszonylatban bivalyerősnek számított a csapat, érkezése után zsinorban háromszor nyerte el a bajnokságot Nyilasi a sógorokkal, és az első évben 26 találattal gólkirály is lett, összességében 120 mérkőzésen 81-szer talált be.

Az ötévnyi kaland utolsó két évében ezüstérmekkel gyarapodott a vitrin, majd 1988-ban, 33 évesen, 15 év felnőtt futball után úgy döntött, hogy szögre akasztja a legendás stoplisát. A korai visszavonulásban sajnos nagy szerepet játszottak a többszörös gerincműtétek.

Néhány évnyi szünet után 1990-ben visszatért a zöld-fehérekhez, ezúttal a kispadra ülve, hogy Dalnoki Jenő nyomaiba léphessen. A terveket remekül valósította meg, két ízben, összesen öt éven át irányította a csapatot, és az 1992-es bajnoki aranyérmen kívül három ezüsttel és egy bronzzal is sikerült az Üllői úti vitrint bővítenie, valamint a kupát is elhódította háromszor.

1998-ban végleg elköszönt az edzősködéstől, az ezt követő időszakban főleg szakkomentátorként volt jelen a futball színpadján, de 2014 és 2015 között, Dárdai Pál kapitánysága alatt csatlakozott a válogatottunk stábjához, saját szavai szerint a következőket tette: „Szinte mindent csináltam, ha kellett, edzést vezényeltem, pályaedzősködtem, ami egyáltalán nem volt rangon aluli vagy megalázó. Jótékony hatása volt a munkámnak: megfiatalodtam lelkiekben” Végül Bernd Storck kinevezése után nem sokkal felmondott, úgy érezte, hogy létszámfelettivé vált az új stábban.

Mikor tavaly megkérdezte tőle a Nemzeti Sport, hogy politikai karrier szempontjából a kormány melyik posztjához lenne a legnagyobb kedve, annyit felelt: „Ma egyetlen kormánynál tudnám elképzelni magam: egy jó Audi kormányánál.”

Reméljük a jó egészség még sokáig kitart a legendás játékosunknál, akinek mesés játéka és pompás góljai soha nem fognak feledésbe merülni – ennek érdekében az igazi futballrajongók biztosan tesznek.

Zárásként engedjetek meg egy utolsó idézetet a Nyilasit csapatkapitányként váltó Nagy Antaltól a nyolcvanas évekkel kapcsolatban: „Mindenben Nyíl volt az első. A legnagyobb zseni, a legtapasztaltabb játékos, a legnagyobb sztár.”

Előző bejegyzéseinkben az Újpest legendájáról, Bene Ferenc pályafutásáról olvashattatok ITT és a Kispest bombázójáról Tichy Lajosról ITT.