Dánia-Magyarország | Beszámoló 2009-ből

Hajnali fél háromkor ébreszt a telefon – most az egyszer nem anyázok a korai kelés miatt, erre vártunk már hónapok óta. Hat körül érünk a homokórához, lassan érkeznek a többiek is. A többség régi, megszokott arc. Akik mindig, majdnem mindenhova.

Két megálló után teljes a létszám, néhány felszálló Tatabányán, és az óvári brigád Győrben. „Óvár hooligans – hahaha!” Zengik a BKV-s Vikingek, akik szintén teljes létszámmal vannak – hárman. Mellettük képviselve van még az RBD, Esztergom, Kispest, és a legnagyobb létszámmal a Carpathian Brigade. Rögtön induláskor felépítjük a stratégiát – az elején haladjunk gyorsan, hogy aztán cseh földön meg tudjuk nézni az U20-as csapat meccsét Ghána ellen, és ez mellett érjünk reggel hatra Rostockba, a kikötőbe.

Csehországig meglehetősen visszafogott a hangulat a buszon, talán tudat alatt mindenki érzi, hogy ez egy igen fárasztó út lesz. Vagy egyszerűen csak két meccsre tartalékoltunk, mert amit lenyomtunk a fiatalok meccsén a cseh krimóban, az nem volt egyszerű…az odaút legnagyobb eseménye volt, 43-an őrjöngtük végig a derbit, ugyanolyan színvonalon, mintha a stadionban lettünk volna. Mocskosul fogyott a sör, nagyon utáltuk Slotát (ahogy észrevettem, a csehek sem szeretik…) és a pincérlányok szemében rendesen kiült a pánik, amikor az asztalok között a „ki nem ugrál büdös szlovák/román”-ra egyszerre nyomta mindenki az ugrabugrát.

Kikaptunk, ám a társaság végre felpörgött egy időre, amire bizony szükség is volt. Az egyik kúton végre sikerült labdát is szerezni, így a megállók során tudtunk picit mozogni – a kutasok legnagyobb örömére. Hajnalban értünk Rostockba, a kompot minden izgalom nélkül elértük, így megalapoztuk a napunkat, hiszen ez azt jelentette, hogy délelőtt 10 körül elfoglaljuk Koppenhágát. Nagyjából két óra kompozás után így is történt, viszonylag normális idő fogadott minket, ami az addigi szeles, hideg után nem esett rosszul. Persze azért biztos ami biztos, a pálinka, whisky töltődött a szervezetbe rendesen.

Az érkezés után megkezdődtek az izgalmak. Tudni kell, hogy a busz 90%-ának nem volt jegye, hiszen maga az út is elég bizonytalan volt, így a többség nem merte otthon megvenni a belépőket. Mire tudtuk tutira, hogy megyünk, addigra az IBUSZ visszaküldte a jegyeket. Kint rögtön támadtunk a SuperShop-ba, ahol közölték, hogy vendégeknek nincs jegy. Gyorsan dobtunk pár telefont az mlsz és az IBUSZ felé is, hogy ez így nem lesz jó, és ha nem akarnak túl nagy rumlit, akkor csináljanak valamit. A mi buszunkon kívül jöttek repülővel is jegy nélkül, itthonról is, Angliából is, sőt voltak olyan arcok, akik Lisszabonból estek be. Mielőtt szétszéledtünk volna a városba, kaptuk az infót, hogy délután fél ötre lesz jegy, keressük a megadott helyen Nelsont. Bazz, mint egy kémfilm…mindegy, délutánig még sok idő volt, mindenki nekiindult a városnak. Jómagam, három társammal egy helyi késdobálóban múlattuk az időt, ahol sikerült kifosztani az egyik nyerőgépet amire szükségünk is volt. Csak érzékeltetésképpen, a belvárosban egy ultraratyi német típusú kávé 30DKR-be ment (~1.200Ft), este a stadionnál a csapolt sör 50DKR (2.000Ft).

Szóval a jegymizéria. Négykor már ott toporogtunk az A2-es kapunál Nelsonra várva, ám azt, hogy ki az a Nelson, soha nem tudtuk meg. Nelson valószínűleg kitalált személy, talán magától, Andersentől. Az A2 mellett volt egy jegyiroda, ahol a VIP vendégekkel foglalkoztak. Hát betámadtunk, némi veszekedés után eljutottunk oda, hogy van jegy, de csak úgy, ha kifizetünk 100db-ot, egyenként 325DKR-es áron. Na anyád…megint telefonálgatás, végül egy, azaz 1 órával a meccs kezdése előtt kaptunk jegyeket. Ebben benne volt az is, hogy beígértük azt, hogy rárúgjuk az üvegtáblákat a jegypénztárban a fontos vendégekre, hogy begyújtottunk néhány tüzet, és hogy a várható botrány hatására megérkezett egy kompetens magyar vezető.

Bejutottunk, és amint beértünk, az első büfében nyomtunk egy akkora őrületet, hogy az beszarás! Mindenki pogózott, a halvérű dánok meg néztek ki a fejükből, hogy mivan. Nagyjából úgy festett a kép, hogy mi már kijutottunk az utolsó meccs eredményétől függetlenül, ők meg negyedikek lettek a csoportban. Nem volt rossz na… Aztán elfoglaltuk a lelátót, nagyjából 100-120 magyar a szektorban, kapu mögött, emeleten.

Sajnos a szurkolásban nem vett mindenki részt, viszont aki igen, az nagyon adta. A lentről fölfelé tekintgető dánokon látszott, hogy nem ehhez vannak ők szokva. Ők a mi oldalunkon semmit nem mutattak, a szemben lévő kapu mögött próbálkoztak egyedül, de igazából az ember nem ezt várná több, mint negyvenezer szurkolótól, ráadásul úgy, hogy mennek a vb-re. Ráadásul egy olyan stadionban, ha ilyenünk lenne, akkor ez a portugálok ellen kb szétszakadt volna, olyan akusztikája van…mert hogy a stadionjuk gyönyörű, az tény, de az, hogy szurkolni nem tudnak, az is.

A meccset nem részletezem, ezt mindenki láthatta, a második félidőben néhányan eldobáltuk a pólóinkat, amire még a dánok is megrökönyödve néztek, valamint kb a 60. perctől folyamatosan, megállás nélkül énekeltünk. De hát ezért jöttünk. Azt hiszem, a világ legjobb érzése idegenben győzni, még akkor is, ha igazából már egyik csapatnak sem volt ez tétmeccs…de…de csak egyszer élhetné át azt minden magyar ember, mint amit mi szerda este. Szerintem kevesebb pesszimizmus lenne az országban pár hétig. Pedig nem történt semmi, nem lett olcsóbb a kenyér, nem élünk jobban – de mégis…

A hazaút fárasztó volt, a német-cseh határ előtt belefutottunk egy autópályás álldogálásba a havazás miatt, és egyébként is hosszú volt. De hogy megérte-e, az azt gondolom, hogy nem kérdéses. Nekem külön öröm volt, hogy a XII. Hadosztály után ismét kint volt egy drapi külföldön, ami nem klubcsapathoz tartozik, hanem csak és kizárólag a nemzeti csapathoz.

Köszönjük szurkolótársunknak a beszámolót. Várjuk a hasonló régebbi beszámolókat is!