Egy nap, amely más, mint a többi!

Rangadóra készülnek a dunaszerdahelyi szurkolók, a Slovan elleni meccsre már hetek óta elfogytak a jegyek. A mérkőzésre hangolva, Karaffa Attila írását olvashatjátok, a meccsnapról, amely más, mint a többi.

Az ember életében vannak pillanatok, életesemények, amelyeket különösképpen vár. Egy szurkoló életében ez: „A meccsnap”. A nap, amikor kedvenc csapatának szurkolhat, teli torokból buzdíthatja kedvenceit, klubszínekbe öltözik, és az aréna felé veszi az útját. Mi, dunaszerdahelyi szurkolók is így vagyunk vele, ahogyan a nagyvilágban sokan mások. Kedvenc csapatuknak szurkolnak egy életen át.

Klubot, szívet nem cserél az ember! A szurkoló ismeri csapata ellenfeleit, az ősi riválisokat. Kiérdemelték azt egyes csapatok, hogy róluk sok jót, vagy egyáltalán semmi jót, sem tud mondani az ember. A pozsonyi Slovan is ide tartozik. Az egyik legrégebbi ellenfél, amelyet tud fiatal és öreg, szurkoló és egyszerű néző is. Amikor a sárga-kékek ütköznek meg az égszínkékekkel, szinte mindenki arról a napról beszél. Az egész város, még azok is, akik nem szeretik a focit, tudják, hogy az a nap, más, mint a többi. A szurkolók pedig különösképpen várják a mérkőzés napját, szinte a hét elejétől lázas készülődésben és tűzben égnek a meccs napjáig.

Egy nap ennyire különleges tud lenni? Igen, mert ez a nap több mindenről szól. A foci mellett, ami a legfontosabb, szól még a szurkolótáborok erejéről és nem utolsósorban a magyarságtudatról is. Hiszen a DAC az egyedüli magyar csapat a szlovák bajnokságban, és bizony sok klub feni a fogát, vagy sportnyelven élve, a csukáját a sárga-kékek skalpjára. Érzelmek, indulatok kavarodnak és szabadulnak el. A pozsonyiak mindig magabiztos győztesként érkeznek, szurkolóikat jól ismerjük. Bár eléggé megfogyatkoztak az utóbbi időben, mégis Dunaszerdahelyre többen szoktak eljönni. Sokszor csak azért, hogy rendetlenséget okozzanak, szidjanak bennünket, és amiben csak lehet, kárt tegyenek. A fülünkbe csengenek a gyalázkodó rigmusok és tettek. 2008. november 1-je óta pedig különösen. Azon a bizonyos mérkőzésen, amikor a rendőrattak közben „Üsd a magyart fejbe!” rigmust kiabáltak és petárdákat dobáltak a mentősök felé, amikor Krisztián életéért küzdöttek a pálya szélén.

Mindenki készül az összecsapásra. A játékosok és a szurkolók mellett, a klub apraja-nagyja és a rendvédelmi szervek is. 2008-ban is készültek… Az aréna megtelik. Történelmi pillanat lesz, amikor a Magyar Televízióban az otthonülők a DAC mérkőzését nézhetik. Ilyen még nem volt! Felvidék számos helyéről és az anyaországból is sokan érkeznek. Együtt, erősek vagyunk! Ezt kell sugallnunk a televízió képernyője előtt ülőknek.

Az a nap, a meccsnap, oly távolinak tűnik egészen addig, amíg otthon nyakunkba nem vesszük a sálat és siető léptekkel el nem indulunk a stadion felé. Várjuk már, hogy elfoglaljuk helyünket a lelátón és buzdíthassuk a csapatunkat. Várjuk a „Sálakat a magasba!” felszólítást a vezérszurkolóktól, majd a Nélküled és a Himnusz eléneklését. És aztán 90 percig tartó szurkolás következik. A többi a játékosok dolga László Csaba vezetőedző irányítása alatt.

Hamarosan eljön az nap, a meccsnap. Már csak egyet kell aludnunk, és itt a DAC-Slovan örökrangadó. Addig is készüljünk arra a különleges napra, hogy tiszta szívből és teli torokból tudjuk kiáltani: Hajrá DAC!

Karaffa Attila írása