[INTERJÚ] Réti Zsolt

Elérkeztünk interjús sorozatunk új állomásához. Eddig a szurkolói csoportoknak küldtük el kérdéseinket, most hasonló stílusban folytatjuk, méghozzá a fotós szurkolótársainkkal. Szurkolótársaink, akik jobbnál jobb képekkel adják vissza a meccsek hangulatát, az ünneplést, a koreográfiát.

Ebben a részben Réti Zsolt válaszait olvashatjátok:

Melyik volt az első válogatott meccs, amin fotósként vettél részt? Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Sziasztok! Köszönöm a megkeresést. Köszönöm, hogy beszélhetek arról ami a hivatásom és ami az életem…

Rögtön ketté kell választani azt, ami idáig vezetett. Az első, ami az első válogatott meccsemet jelenti az a Magyarország – Norvégia 1981-ben, 4-1 és ezzel kijutottunk a Világbajnokságra. Láthattam Fazekast játszani, Mészöly azon a meccsen írta be magát a világtörténelembe. Még sem érdekelt. Nevelő apám vitt ki, aki egy ismert labdarúgó volt. Még a műsorfüzet is megvan, amit az egész csapat aláírt. De nem érdekelt a labdarúgás. Nem jártam meccsre. Nem is fotóztam.

13 évesen nem nyílt meg a világ. Azaz én nem voltam nyitott erre a kérdésre. Mikor rátaláltam a labdarúgásra az egyedül történt. 14 évesen és az Újpest, ami érdekelt. Semmi más. Igazán ma sem érdekel más. Minden másodlagos és sokadlagos. Egy jobbikos politikusnak úgy fogalmaztam. Én a magyarságomat az Újpesten keresztül élem meg. Fontos. Lényeges. Patrióta vagyok, de lokális és utána nemzeti. Ő nem értette. Sokan félreérthetik. De ez így van.

Tehát nem volt még foto, de már volt Újpest. Volt válogatott. Sokan jártunk, de nem egységesen. Sőt, késöbb a csoportomnak sem szabtam olyan irányt, hogy nekünk ott kell lenni a Magyar csapat meccsen, csoport szinten. De ezzel így volt minden akkori csoport. Páran kijártunk. Emberileg nagyon megviselt több dolog.

Amiből a Francia EB sem tudott kihozni. Azért nem, mert több kell. De hogy értsétek. Mexikó 0-6, ami után hetekig lelki beteg voltam mint gyerek. De az egész ország így volt ezzel. Előtte a Magyar – Holland népünnepély volt. Mert kijutottunk. Olyan hangulat és érzelem soha nem volt. Talán Marseille-ben igen. Nem volt nagyobb érzelem a Magyar – Brazil 3-0-nak sem. Kikaptunk azon a meccsen és ünnepeltünk. Elhittük. Mindannyian. Mi akkori fiatalok még inkább. Álom világban éltünk és túl nagy volt a pofon. Olyan mint a Régi Idők Focijában, amikor a vonat begurul a Keletibe a Bernben VB-t elbukó csapattal.

Ma ezt nem érthetik, mert más volt az elvárás. Tudtuk és hittük, hogy verhetetlenek vagyunk. Nem csak énekeltük, hogy mi vagyunk a legjobbak. Hanem elhittük. Belénk égett. Majd 30 év és csak süllyedtünk. A csalódások minősítve érkeztek. Amilyen csapatokat simán vertünk, már megaláztak. Svájc, Törökország, Görögország, Románia nem volt tétel. Amit 30 évig adagolt, a magyar labdarúgás azt nem tesz semmivé pár hónap. Vagyis nekem. A klubcsapatot viszont másképp néztem mindig. Azzal azonosulni tudtam, hogy én vagyok. Ott minden héten talpra tudtam állni. De válogatott szinten ezt nem tudtam elfogadni. Ezek az alapok.

Fényképezni azért kezdtem el, mert volt az az ultra. Egyrészt meg akartam mutatni a világnak, hogy milyen jók vagyunk. Majd abban a korban képeket gyűjtöttünk és cseréltünk külföldiekkel. Ez nem a pályáról szólt. Ez a lelátóról szólt.

A Magyarország – Németország 1994-ben, amire emlékszem. Legendás meccs volt sokunk életében. Lesétáltam újpestiként a Simon sörözőbe és Hypos Ferit kerestem. Baj lesz mondtam. Lett is. De valamit megváltoztatott bennünk. Fényképezővel a kézben nyomtam végig a napot. A németektől kapott kép gyűjteményem is elég szép. Ez volt talán amin először fotóztam. De nem a pályán. Késöbb persze szerettem volna dokumentálni a hőseimet. Ami a maga módján sikerült is. Kovács Zolit, vagy Urbán Flórit meg kellett örökíteni.

Ez az időszak volt az, amiről ma álmodnak azok, akik reneszánszát keresik annak a kornak, amikor kialakult az ultra és több lett a hooligan, mint egy harc. Benne voltunk egy életérzésben. Nem gondolkodtunk, mentünk és csináltuk amit a lázadó szenvedélyünk követelt. Én meg meg akartam örökíteni. Sajnos sem a technikai feltételek, sem a mai látásmódom és fotós alázatom nem fejlődött ki még. Na de az a múlt.

Hogyan látod az elmúlt 2-3 év válogatott lelátóját? Jó irányba indult el?

A közelmúlt lelátójával kapcsolatban biztos a Carpathian Brigade felbukkanása és aktivizálódása az érdekes. Kezdjük azzal, hogy szerencséjük volt. Először is a 1990-es és 2000-es években a válogatott lelátók vadász tereppé változtak. Azaz kis klubcsoportok keresték egymást. Nem volt, nincs arc, nincs név. Mindenki, mindenkit ismert. Mellette amúgy nem is érdekelte az embereket a válogatott.

Felbomlott az, ami működött a 90-es évek elején. Mellesleg már akkor is híg volt a lelátó. A magyar meccsekre a kapu mögé egy teljesen más kultúra és embertömeg váltott jegyet. Sok gimnazista, egyetemista, sok vidéki, akik mást képviseltek, mint mi. Tehát volt egy űr, ahova megérkezhetett a CB. Az első időszak, ahogy néztem a botladozás kora volt. Nem volt kialakult társaság. Hozott valamit a CB a lelátókról. De nem volt meg az a harsányság, kivagyiság és szenvedély, ami a csoportokat vagy a csoport közeli arcokat jellemezte. Ezért akkoriban mindenki legyintett és az érdeklődés hiányában nem is voltak jelen fizikailag a klub szurkolók. Utólag azt mondom, jól csinálta a CB. Mert nem kereste a konfliktust és alázatos volt. Közeledés viszont azért nem lehetett, mert közös terepen éltünk a szövetséggel. Úgy ítéltük meg, nem számíthatunk rájuk. Volt pár furcsa eset is. De igazából senkit nem érdekelt a válogatott csoportosdi és súlyuk sem volt.

Ez mára változott. Markánsabb és karakteresebb lett a Magyar csapat mögötti lelátó. De még mindig messze van a csoportok világától. Viszont végérvényesen kettévált a történet. Létjogosultságot nyert a CB. Ezt két okból lehetett látni. Nem szólt bele a klub szurkolói világ az Éjjel soha nem érhet véget történetbe. Pedig volt rá igény. Valamint nem tett lépést, hogy az EB-n visszavegye a lelátót. Ott minden csoport képviseltette magát. Mégsem akart senki a CB-re telepedni.

Mára kivívta a CB a saját jogát a lelátó világában. Ezzel el is mondtam, hogy fejlődést látok. A szervezetlen válogatott szurkolókat felvállalta és mozgatja egy markáns csoport. Nem tudom, hogy jó irányba indult-e el. Nem volt még krízis és generációváltás. Egy három éves történet, olyan mint a szerelem. Még van benne tűz. Majd meglátjuk.

Hogyan élitek meg szurkolóként, hogy a pálya szélén vagytok és nem a lelátón?

Nehezen élem meg, hogy nem lehetek a lelátón. Meg könnyen is. Nem lehetek a barátaimmal. Nem lehetek ultra, ami egész életemben szerettem volna lenni. Gondolkozhatom úgy, vezethetek embereket, öltözhetek úgy, érezhetek, mint egy ultra. De nem vagyok az. Nincs meg a jellege. Nem a lelátón vagyok, nem szurkolók. Nem élhetem kilencven perc alatt az örömüket és bánatukat. Kívülről látom, amit belülről kellene élni. Voltam ultra és tudom miről beszélünk. De nem szomorú a történetem, hanem vidám. Magányos először is. De én választottam és tudom sokaknak szerzek örömet. Meg sok olyan dolgot látok, ami fontos a lelátói kultúrában. Más a rálátásom. Hozzá tudok tenni. Nem bántam meg. Csak néha…

Mi játszódik le bennetek 1-1 gólnál? Megszokhattuk, hogy amíg mindenki extázisban ünnepel, Ti a legnagyobb higgadtsággal készítitek a legjobb képeket.

A gól, az extázis, a meccs legfontosabb része. Belülről nem tudom mi az. Elfelejtettem. Nem létezik a gól, nincs öröm. Helyette van az idő. Amit ki kell használni. Század másodpercek kezdenek el peregni. Ezekben a század másodpercekben íródnak a történelmek. A sorsok és az érzelmek is. A pillanat és a sok pillanat. Mintha megfagynál és körben a világ kavarogna. Gól, gólöröm, kapus, kispad, szurkolók, ellenfél, minden egyszerre és észnél kell lenni. Mindenhol ott lenni és megmutatni a sok fontos és érdekes dologból, azt amit te látsz és a legtöbbet akarsz látni a legkevesebb idő alatt. Nincs idő ekkor az érzelmekre.

Melyik szituációt szereted a legjobban fotózni? Párharcok, gólok, ünneplő szurkolók, esetleg koreográfiák?

A történetet szeretem fotózni. Legyen az a pályán vagy a lelátón. Része legyen az egyetemes focinknak. Egy anyag az én történetem és rólam is szól. Ismerem a profikat, én is annak tartom magamat. De sokkal nyitottabb vagyok a lelátóra. Sok mindent észreveszek, amit más nem. Sokkal alázatosabb vagyok, ha szurkoló is van a történetben. Egyedüliként mind a négy vonuláson végigmentem.

Zárásként a három legismertebb képet küldöm nektek az EB-ről amit készítettem. Lehet még találok jobbakat, mert kb 10.000 képet meg sem néztem. Az EB-re nagyon készültem és nagyon éles voltam. Tehát biztos vannak még képek, amik nagyon jók.